Ez alkalommal két egymáshoz közel eső várost tűztünk ki úti célul. Az első település Manakamana volt, ahova kb. két és fél óra zötykölődés után érkeztünk meg 21 utassal egy európai standard szerint 7 személyes mikrobuszon. A város egy hegy tetején található így csak felvonóval közelíthető meg. A pénztárnál sorban állás közben észrevettem egy érdekes tételt az árlistán, diákjegy, nyugdíjas jegy… és kecske jegy! Ekkor még nem értettem, hogy miért szállítják a kecskéket felvonóval.
A felvonóból gyönyörű a kilátás, felértünk a faluba. Rögtön szembe tűnt, hogy itt valami más, mint a többi településen, hát persze nincsenek autók és motorbiciklik! Felemelő érzés volt szmog nélküli utcákon sétálni, ilyen érzésben csak pár napja volt részem, amikor közlekedési sztrájk volt, ezen az éjszakán még a csillagokat is lehetett látni Katmanduban. Elérkeztünk a falu főterére a Manakamana templomhoz. A templomot egy Hindu istennőről nevezték el, aki teljesíti az emberek kívánságát. A macskaköveken vércseppekre lettem figyelmes. Gondoltam biztos kóbor kutyák összeverekedtek. A templom előtt kígyózó sorokban álltak az emberek, néhányan kecskékkel, páran a lábuknál összekötözött csirkékkel. Mint kiderült, ezeket az állatokat a templomban feláldozzák, hogy az áldozó kívánsága teljesüljön. A tetemet ezután hazaviszik és megeszik.
Miután befejeztük a városnézést, felsétáltunk a falufeletti dombra, élveztük a kilátást, napoztunk és naplemente után visszatértünk a faluba szállást keresni. Elfoglaltuk szobáinkat, de kis idő elteltével észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül. Csótányok mindenhol! Sajnos minden szoba tele volt a rovarokkal így nem volt mit tenni mészárlásba fogtunk.
A következő reggel lejöttünk a hegyről és elbuszoztunk Gorkhaba. Itt született Prithvi Narayan Shah király, aki 1769-ben egy országgá egyesítette az egymással szemben álló Nepáli királyságokat. A legérdekesebb pont a város felett található palota és templom volt. Az épületegyüttes kiemelkedik az azt körülölelő sűrű erdőből és innen az egész környéket be lehet látni. Itt élt Prithvi király, az épület jelenleg katonai állomásként funkcionál. Hazafelé csak az utolsó buszt értük el. Ez zsúfolva volt így csak a tetőn kaptunk helyet. A mikrobusz elindult, kapaszkodtunk a tetőcsomagtartóba, lejtőn lefelé a busz sebessége a 100 km/h-t is elérte. Elérkezett az első rendőri ellenőrző sorompó, a busz megállt, felnyitották a sorompót és mielőtt a rendőr a kocsihoz ért volna, padlógáz és a busz elindult. A rendőr ordibálva szaladt a busz után. Az eset furcsának tűnt, de hát Nepálban vagyunk, ahol még az idő eltolódás sem kerek óra (3:45). Nem sokkal később megálltunk az útszélén és kaptunk egy jókora ponyvát. Mint tudomásunkra jutott tilos a mikrobusz tetején utazni. Azt hittem viccelnek, de nem, minden ellenőrző pont előtt szólt a kalauz – mert természetesen a legkisebb buszon is van külön kalauz -, hogy takarjuk le magunkat. Így cselekedtünk. Eddig nem sikerült eldöntenünk, hogy a rendőrök tényleg nem látták, hogy valami nem stimmel a csomagokkal vagy látták, de szemet hunytak. Este 10-kor – igaz az út porától néhány árnyalattal sötétebb bőrszínnel - de hazaértünk.
Rögtön az első háznál kaptunk szállást. Az „ágyunk” pár pokróc volt a kisboltként is funkcionáló szoba döngölt padlóján. Vacsorára természetesen Dal Bhatot kaptunk. Jelenlétünktől az egész család nagyon izgatott volt, sokat beszélgettünk (kézzel-lábbal, mivel nem beszéltek angolul), kártyáztunk közben rizssörrel és borral kínálgattak bennünket. Éppen lefeküdni készültünk, amikor a francia önkéntes srác észrevette, hogy az ajtó elől eltűnt a bakancsa. Két fiatalember járt itt korábban cigarettát venni a házigazda elment megkeresni őket, de a cipő nem lett meg.
Elérkezett az első hétvége és egy dolgot mindannyian tudtunk; ki kell mozdulnunk Kathmanduból. A mentorunk mesélt egy közeli helyről, Changu Narayanról, ahol egy hegy tetején található Nepál egyik legrégebbi temploma –feltételezések szerint a 4. században épült-, ami a világörökség része no meg egy furcsa fazon, aki egy menedékházat üzemeltet. Nepáli nyelvóra után rögvest útnak is indultunk. 15 km-t egy óra alatt tettünk meg -ez itt általános menetidőnek számít- Bhaktapurig, ahol buszt kellett váltanunk. Itt észrevettük, hogy szívesen látják az embereket a busz tetején így mi is gyorsan felmásztunk a tetőre. A busz tetejéről sokkal jobb a kilátás, az árnyoldal a villamos vezetékek ill. faágak, amire folyamatosan figyelni kell és a tetőcsomagtartó vas rúdjai sem túl kényelmesek. 
A faluban végtelen nyugalom, tyúkok, kacsák, kutyák, kecskék fogadtak bennünket. A menedékházat gyorsan megtaláltuk mivel a falu összesen két utcából áll. Itt az üzemeltető segédje és maláj/nepáli barátja fogadott bennünket. Teával kínáltak és különböző sztorikat meséltek. Megérkezett Shankar, az üzemeltető, megállapodtunk az árban és a segéd elkezdte főzni a vacsorát. Főzés közben beszaladt egy patkány a konyhába, tettek egy röpke megjegyzést, hogy errefelé sok az állat és zavartalanul folytatták a főzést. Vacsorára Dal Bhat-ot kaptunk, ami lencse és rizs ill. jó esetben némi zöldség, nagyon csípősen természetesen. Ez Nepál nemzeti eledele.
Reggel korábban keltem, mint a többiek és elmentem sétálni. Ilyenkor nők és férfiak az utcán nyilvános csapoknál fürdenek, mosogatnak. A fürdés ruhában történik, a mosogatás pedig nagyon környezet barát, mosogatószer: föld, szivacs: levelek. Miután hazaértem Shankar joga órát tartott nekünk; tanultunk pár aranyköpést pl. ’’miért beszélsz ha még lélegezni sem tudsz!?’’ a légző gyakorlatok viccesek voltak és közben még rá is gyújtott, az órát pedig gerincünkön való járkálásával vezette le.
Egy nappal később érkeztem, mint a többiek így még fel sem eszméltem, hogy hol vagyok, máris úton voltunk az első iskolát meglátogatni. Ez az iskola Kathmandu folyópartján, az úgynevezett Landless/Slum területen fekszik. Megdöbbentő látvány fogadott bennünket, roskadozó sárból és bambuszból épített viskók, terjengő trágya bűz, sár és nincstelen emberek sokasága. A nepáli emberek többsége saját földje műveléséből él, azonban az itt élő lakosok a polgárháború alatt
elvesztették minden vagyonukat így a folyópartra kényszerültek. Mivel ez állami terület a rendőrség éveken át elűzte az embereket, felgyújtotta kunyhóikat, de mióta megépült az iskola a kormány szemet huny. Ez az iskola rögtön mély benyomást tett rám, a gyerekek szabályozatlanok, elevenek és a mély szegénység közepette is állandóan mosolyognak. Két iskolát kellett választanunk, ezt választottam egyiknek.
