Elérkezett az első hétvége és egy dolgot mindannyian tudtunk; ki kell mozdulnunk Kathmanduból. A mentorunk mesélt egy közeli helyről, Changu Narayanról, ahol egy hegy tetején található Nepál egyik legrégebbi temploma –feltételezések szerint a 4. században épült-, ami a világörökség része no meg egy furcsa fazon, aki egy menedékházat üzemeltet. Nepáli nyelvóra után rögvest útnak is indultunk. 15 km-t egy óra alatt tettünk meg -ez itt általános menetidőnek számít- Bhaktapurig, ahol buszt kellett váltanunk. Itt észrevettük, hogy szívesen látják az embereket a busz tetején így mi is gyorsan felmásztunk a tetőre. A busz tetejéről sokkal jobb a kilátás, az árnyoldal a villamos vezetékek ill. faágak, amire folyamatosan figyelni kell és a tetőcsomagtartó vas rúdjai sem túl kényelmesek. A faluban végtelen nyugalom, tyúkok, kacsák, kutyák, kecskék fogadtak bennünket. A menedékházat gyorsan megtaláltuk mivel a falu összesen két utcából áll. Itt az üzemeltető segédje és maláj/nepáli barátja fogadott bennünket. Teával kínáltak és különböző sztorikat meséltek. Megérkezett Shankar, az üzemeltető, megállapodtunk az árban és a segéd elkezdte főzni a vacsorát. Főzés közben beszaladt egy patkány a konyhába, tettek egy röpke megjegyzést, hogy errefelé sok az állat és zavartalanul folytatták a főzést. Vacsorára Dal Bhat-ot kaptunk, ami lencse és rizs ill. jó esetben némi zöldség, nagyon csípősen természetesen. Ez Nepál nemzeti eledele.