Szombat reggel megterveztük a hétvégénket, véletlenszerűen ráböktünk a térképre. A bökő Shivapuri Nemzeti Parkra esett, ami Katmanduhoz a legközelebb eső nemzeti park. Még enyhén érezvén az előző éjszaka hangulatát – élőzenés helyen találkoztunk pár ugyancsak önkéntessel – busz helyett taxiba szálltunk. Itt az „éjszakai élet” egyébként csak 22:00-ig, legfeljebb éjfélig tart. A szórakozóhelyeken először 22:00 körül jelennek meg a rendőrök, de ha a bártulajdonos fizet, akkor legközelebb csak éjfélkor jönnek vissza fa botokkal és nincs mit tenni menni kell. Éjszaka az utcákat elözönlik a gépfegyveres rendőrök. Az éjféli zárás oka elviekben az, hogy a rendőrök ezután már nem képesek megvédeni az embereket.
Kb. fél óránkba és 600 rúpiánkba került, míg elértünk Budhanilkanthaig, a Shivapuri alatt fekvővárosig. Itt a kozmikus vízen fekvő Visnu üdvözölt bennünket (három hindu fő Isten: Brahma a világmindenség teremtője, Visnu a megtartója és Siva az elpusztítója). A helyiekhez hasonlóan megpróbáltunk egy virágfűzért elhelyezni a szobron, de még a szobor közelébe sem engedtek bennünket, mert a hindu szenthelyekre/templomokba kizárólag nepáli vagy indiai hindu léphet be. Azért a füzérünket végül odavitték a szoborhoz.
Térkép szerint nincs komolyabb település a parkon belül ezért megpróbáltunk Budhanilkanthaban szállást találni, de a legolcsóbb helyen is 1000 rúpiát (2500 Ft.) kértek fejenként. Ezt a büdzsénk nem futotta így nekivágtunk a hegynek. A parkig vezető út rizsföldek mentén haladt, a park kapuján túl, azonban sűrű erdő tárult elénk. Sétáltunk és sétáltunk, útközben láttunk gyönyörű vízeséseket, egy női buddhista kolostort, mellette imazászló „erdőt”. Egy katonai támaszpontnál katonáktól kaptunk pár almát és barack félét. Már éppen kezdett besötétedni, amikor egy kis településhez értünk.
Rögtön az első háznál kaptunk szállást. Az „ágyunk” pár pokróc volt a kisboltként is funkcionáló szoba döngölt padlóján. Vacsorára természetesen Dal Bhatot kaptunk. Jelenlétünktől az egész család nagyon izgatott volt, sokat beszélgettünk (kézzel-lábbal, mivel nem beszéltek angolul), kártyáztunk közben rizssörrel és borral kínálgattak bennünket. Éppen lefeküdni készültünk, amikor a francia önkéntes srác észrevette, hogy az ajtó elől eltűnt a bakancsa. Két fiatalember járt itt korábban cigarettát venni a házigazda elment megkeresni őket, de a cipő nem lett meg.
Reggel nepáli szokásnak megfelelően korán keltünk, a nepáliak többsége 5:00-5:30-kor kel, reggeliznek pár falatot pl. tejes teát pár keksszel, ezután mielőtt elkezdenek dolgozni 8:00-9:00 körül ebédelnek, 13:00-14:00 óra tájt a reggelihez hasonlóan csak pár falatot esznek, ezt követően 20:00 óra körül vacsoráznak és 22:00-23:00 órakor fekszenek le.
Meglepetésünkre a ház mögött megtaláltuk az eltűnt bakancsot, egy néni szerint fiatalok síelni próbáltak vele a sáros lejtőn. Most már útra készen álltunk de maradnunk kellett, mert ömlött az eső (esős évszak van). A teraszon a helyi srácokkal kártyáztunk, majd a háziasszony lehívott minket a ház alatti kamrába ebédelni. Ez a helyiség leginkább egy kemencére hasonlított. Az ebéd égő farakáson készült és a kis bejárati ajtó volt a helyiség kéménye. Ebéd után elállt az eső és nekivágtunk meghódítani a park legmagasabb pontját (2700 méter). Útközben ismét elkezdett szakadni az eső de pár pióca és hihetetlen mennyiségű lépcső után felértünk a csúcsra.
