Ez alkalommal két egymáshoz közel eső várost tűztünk ki úti célul. Az első település Manakamana volt, ahova kb. két és fél óra zötykölődés után érkeztünk meg 21 utassal egy európai standard szerint 7 személyes mikrobuszon. A város egy hegy tetején található így csak felvonóval közelíthető meg. A pénztárnál sorban állás közben észrevettem egy érdekes tételt az árlistán, diákjegy, nyugdíjas jegy… és kecske jegy! Ekkor még nem értettem, hogy miért szállítják a kecskéket felvonóval.
A felvonóból gyönyörű a kilátás, felértünk a faluba. Rögtön szembe tűnt, hogy itt valami más, mint a többi településen, hát persze nincsenek autók és motorbiciklik! Felemelő érzés volt szmog nélküli utcákon sétálni, ilyen érzésben csak pár napja volt részem, amikor közlekedési sztrájk volt, ezen az éjszakán még a csillagokat is lehetett látni Katmanduban. Elérkeztünk a falu főterére a Manakamana templomhoz. A templomot egy Hindu istennőről nevezték el, aki teljesíti az emberek kívánságát. A macskaköveken vércseppekre lettem figyelmes. Gondoltam biztos kóbor kutyák összeverekedtek. A templom előtt kígyózó sorokban álltak az emberek, néhányan kecskékkel, páran a lábuknál összekötözött csirkékkel. Mint kiderült, ezeket az állatokat a templomban feláldozzák, hogy az áldozó kívánsága teljesüljön. A tetemet ezután hazaviszik és megeszik.
Miután befejeztük a városnézést, felsétáltunk a falufeletti dombra, élveztük a kilátást, napoztunk és naplemente után visszatértünk a faluba szállást keresni. Elfoglaltuk szobáinkat, de kis idő elteltével észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül. Csótányok mindenhol! Sajnos minden szoba tele volt a rovarokkal így nem volt mit tenni mészárlásba fogtunk.
A következő reggel lejöttünk a hegyről és elbuszoztunk Gorkhaba. Itt született Prithvi Narayan Shah király, aki 1769-ben egy országgá egyesítette az egymással szemben álló Nepáli királyságokat. A legérdekesebb pont a város felett található palota és templom volt. Az épületegyüttes kiemelkedik az azt körülölelő sűrű erdőből és innen az egész környéket be lehet látni. Itt élt Prithvi király, az épület jelenleg katonai állomásként funkcionál. Hazafelé csak az utolsó buszt értük el. Ez zsúfolva volt így csak a tetőn kaptunk helyet. A mikrobusz elindult, kapaszkodtunk a tetőcsomagtartóba, lejtőn lefelé a busz sebessége a 100 km/h-t is elérte. Elérkezett az első rendőri ellenőrző sorompó, a busz megállt, felnyitották a sorompót és mielőtt a rendőr a kocsihoz ért volna, padlógáz és a busz elindult. A rendőr ordibálva szaladt a busz után. Az eset furcsának tűnt, de hát Nepálban vagyunk, ahol még az idő eltolódás sem kerek óra (3:45). Nem sokkal később megálltunk az útszélén és kaptunk egy jókora ponyvát. Mint tudomásunkra jutott tilos a mikrobusz tetején utazni. Azt hittem viccelnek, de nem, minden ellenőrző pont előtt szólt a kalauz – mert természetesen a legkisebb buszon is van külön kalauz -, hogy takarjuk le magunkat. Így cselekedtünk. Eddig nem sikerült eldöntenünk, hogy a rendőrök tényleg nem látták, hogy valami nem stimmel a csomagokkal vagy látták, de szemet hunytak. Este 10-kor – igaz az út porától néhány árnyalattal sötétebb bőrszínnel - de hazaértünk.
